hu
Iratkozz fel a hírlevélre!


Helyreállító igazságszolgáltatás

Facebook
Könyvajánló
Partnerek és támogatók

Regisztrálna?

Dr. Győrfi Éva -- jogász, mediátor, tréner

 

Ha egy iskolában dolgozol, nem kérdés, hogy lesznek olyan helyzetek körülötted, mikor jó eséllyel be tudsz avatkozni resztoratív szemlélettel. A kérdés inkább az, hogy naponta hányszor teszed meg. És megteszed-e olyankor is, amikor nem a resztoratív módszertan a legjobb választás.
A resztoratív iskolák létrehozásán, kimunkálásán dolgozó szakemberek azt állítják, hogy az intézményekben az összes eset 1-5%-a érett formális resztoratív konferenciamódszer alkalmazására. A mi iskolánkra ez érvényes megállapítás. De hogy mi is tesz „éretté” egy esetet a formális előfeltételeken túl, az már bonyolultabb kérdés.
A legutóbb épp egy olyan ügyben szerveztünk ilyet, amikor valaki elvágta az artista iskolások állványát tartó hevedert. Csak épp annyira, hogy meggyengüljön, de ne dőljön össze. Az artistáink két napig úgy edzettek, hogy nem vették ezt észre, gyakorlatilag életveszélyben. Amikor felfedezték azonnal jelezték, az edzések leálltak, a hevedert megvizsgálták, és még aznap az egész iskolaközösséget, közismereti tanárokat, osztályfőnököket, szociális munkásokat, artista edzőket, és az épületben tartózkodó valamennyi diákot összehívtuk. Közel százan vettünk részt az ülésen. Beszéltek az artisták, az intézmény vezetői, a tanárok, a diákok. Megrendítő volt, hosszú – és nem volt beismerés. A közösség vállalt jóvátételt.
Néhány nap múlva egyik kollégámnál bejelentkezett egy diákunk, aki vállalta a cselekedetet, de anonimitást kért. Pontosabban azt kérte, hogy hadd legyen úgy részese a jóvátételt végző csoportnak, hogy nem derül ki, ő tette.
Mint facilitátor hagytam, hogy csatlakozzon a csoporthoz, és megtartsa a névtelenségét, de beszéltem vele arról, hogy a felelősségvállalása teljesebb lenne, ha felvállalná névvel, pláne, ha megbánta, és jóvá is teszi. Megígérte, ha készen lesz rá, kiáll majd a közösség elé.

Többen kérdezték, miért hagytam, hogy anonim maradjon, hogy ez miféle felelősségvállalás volt, hogy miért velem egyezkedett, és nem a közösséggel.
Azt gondolom, hogy itt sincsenek mindig használható receptek: ebben az esetben a közösség számára nem az elkövető kiléte volt a legfontosabb, hanem a tehetetlenség és az életveszély fennállása, a védekezési lehetőség kigondolására volt legnagyobb igényük. Az elkövető pedig erre állt készen: anonimizált jóvátételre. De arra készen volt.
Mit lehetett volna még vagy másként tenni? Megköszönni,  hogy felajánlja a csatlakozását, de nem elfogadni ebben a formában? Visszavinni a közösséghez a döntési kompetenciát, vagyis közvetíteni az elkövető felajánlását? És hagyni a közösséget mérlegelni és dönteni?

A gyakorlat, egy iskola hétköznapjai nem engedik, hogy csak a bevett sémákkal dolgozzunk, hogy a vegytiszta „forgatókönyvekkel” kísérjünk minden esetet. Sőt: lényegében nincsen két egyforma forgatókönyv, és számtalanszor nagyon gyorsan kell válaszreakciót adni, dönteni, talán hibákat is ejtve, de pont abban a ritmusban, ahogy a közösség fogékonysága fenntartható.