Előzmény

 A Jogi Egyetem befejezése után első munkahelyem a fenti tanács Lakásügyi Osztálya volt, ahol számos munkaköröm között szerepelt az ún. jogvitás ill. jogcímnélküli lakáshasználók lakásügyeinek rendezése. Az akkori jogszabályi rendelkezések szinte „gyártották” az ügyeinket, a bíróságok pl. válások esetében azonnal megosztották a lakáshasználatot a lakásügyi hatóságok feladatává téve a felek elhelyezését, de az állami tulajdonú lakások bérleti jogainak folytatása, halálesetek, lemondás, kiköltözés, eltartási szerződések, stb. okán is évente több száz új irat  keletkezett, a régi ügyek pedig hosszú ideig húzódtak…

Feszített tempóban, nagy munkateher mellett, hatalmas ügyfélforgalommal dolgoztunk. Én magam nagyon fiatal voltam a munkaköreimmel járó terhelésekhez (pl. önkényes lakásfoglalók karhatalom segítségével való kényszerkiköltöztetése családok szétszakításával, agresszív, elkeseredett ügyfelek, a bürokrácia felesleges levelezgetései, stb.)- mégis azt hiszem, hogy eredményesen, gyorsan és jól végeztem a munkámat, erről többször kaptam visszajelzéseket, hiszen számított rám a vezetőség, az ügyfelek pedig nagyon szerettek – ez számomra különösen fontos volt. Sokan úgy jöttek a „kis doktornőhöz”, hogy nem  én voltam az illetékes. Volt nénim, aki szendvicseket hozott, mert szerinte „sovány vagyok és sokat dolgozom”, volt aki sapkát kötött vagy táskát varrt nekem, rengeteg csokit kaptam, de soha nem gondoltam arra, hogy pénzt kérjek vagy fogadjak el. Valószínűleg ezért is viselt meg annyira az, ami történt, túl az akkori eljárás folyamatán, ami teljesen összezavart…

Történet

N.E. úr egyike volt az ún. jóhiszemű jogcímnélküli lakáshasználóknak, akinek ügye már több éve húzódott, amikor én a főosztályra kerültem. N.E. úr lelkész volt, családos.

Ügyének rendezése nem ment egyszerűen, nagyon sokat kellett dolgoznunk, mire a hiányzó és helytelen iratokat pótoltuk, előterjesztéseket írtunk, környezettanulmányt készítettünk, társosztályokkal leveleztünk, vezetőket győztünk meg arról, hogy az igényjogosultságukat messze alulmúló, általuk évek óta lakott lakást kiutalják számukra.

Amikor már minden el lett intézve, a kiutaló határozatot N.E. úr aláírta, az egyik következő félfogadáson megjelent, zavartan átadott nekem egy díszpapíros csomagot, amiben azt mondta, hogy az ő könyve van, vigyem haza, így szeretette volna a munkámat meghálálni. Szokásomhoz híven rögtön kinyitottam a csomagot, tényleg a könyvét tartalmazta, megkértem írja alá nekem, ill. ahogyan minden könyvnél teszem: átpörgettem a lapokat, melyekből bankjegyek hullottak ki…

Az irodánk tele volt ügyfelekkel, három kollégával közös szobánkban megállt a levegő, régi és „dörzsölt” kolléganőim persze azonnal észbe kaptak, nem úgy mint én, aki nem is értettem most mi  van…

Egy férfi munkatársunk futott ki az időközben gyorsan eltávozott N.E. úr után és visszakísérte az irodába. Megkezdődött az a folyamat, amire máig emlékszem és felkavar.

Jegyzőkönyvek, ki-és meghallgatások, igazoló jelentések, tanúk, rapportok, az eset állandó, ismételt elmesélése, Ügyészség bevonása, Gazdasági Rendészet (akkoriban ilyen ügyekben hatáskörrel rendelkező nyomozó hatóság volt. Ide többször is beidéztek és ez volt számomra az egész ügyben a leginkább bántó, megviselő).

Utóhatás

Már az eljárás elején elvesztettem közvetlen rálátásomat és kapcsolatomat az elkövetővel, de ez akkor nem is nagyon foglalkoztatott. Persze megkereshettem volna én is, de nem volt hozzá kedvem. Nagyon bántott ami velem megtörtént, különösen az, hogy úgy kezdtem  érezni magam, mintha én követtem volna el valamit… . A hátam mögött beszélték az ügyet és nagyon szomorú voltam. Pályakezdő jogászként azzal az igyekezettel dolgoztam, hogy próbáljak az embereken segíteni, megérteni őket, de nem tartoztam a főosztályon „árfolyammal” rendelkező kollégák közé és ezért egyáltalán nem tudtam elfogadni a történteket.

Mai napig is, ha visszagondolok erre az esetre, haragszom és tele vagyok megválaszolatlan kérdésekkel…

Még egy fontos momentum: mint jogász, teljesen elfogadtam, ami történik. Megértettem, személyesen is megtapasztaltam a tanultakat, tudtam, hogy mi miért van így, de az egész mégis zavart, hogy kerülhettem én ilyen helyzetbe?

Mióta a mediátori képzésen megismerhettem a resztoratív eljárásokat, módszereket, úgy érzem, ha akkor ilyen lett volna, talán sok minden  máshogyan alakul…

Mint ügyvéd meglehetősen jól érzékelem ezen eljárások eltérő voltát, eredményeit és üzenetét, ezért az esetet úgy dolgoztam fel, mintha ma történne és módunkban állna egy ún. resztoratív eljáráson részt venni.  

A helyreállító igazságszolgáltatás célja a bűncselekmény elkövetésének következtében kialakult kár helyreállítása, jóvátétel, tekintettel az anyagi-érzelmi, egyéni és kollektív szükségletekre, válaszadás, a felek felelősségének közös feltárása, a sértett (áldozat) és az elkövető reintegrációja.

Közelebbről megvizsgálva ezeket az „elemeket” és sajátosságokat az általam leírt esetre vonatkozóan:
A kialakult „kár” helyreállítása számomra nehezen értelmezhető. Anyagi károm nem volt, hacsak az nem, hogy nem tettem zsebre a pénzt ( ez persze rossz vicc ).”Kár” érte viszont a jó híremet, a becsületemet, tágabban a munkánkat, a főosztály megítélését, a tanácsi apparátus tiszteletét, jó hírnevét (ez azért a valóságban sajnos nem ilyen szép). A jóvátétel számomra az eredeti és a fikció szerinti mai elkövetéskor is az lenne, hogy a becsületem, a tiszta és érdekektől, hálától mentes, szakszerű munkavégzés legyen a hangsúlyos, a jóvátétel körében ezek elismerése, kinyilatkoztatása merülhetne fel, bár gyakorlati megvalósítása nem egyszerű. Hogyan lehet erkölcsi „kárt” jóvátenni és a becsületet nyilvános módon kinyilatkoztatni, közzétenni? (Hirdetmény, kifüggesztett elkövetői nyilatkozat, sajtó vagy nyilvános beismerés, bocsánatkérés?) Vajon az elkövető önkéntesen milyen módon lenne képes jóvátételre, ő mit tudna e körben felajánlani?

Elképzelve az eset helyreállító szemléletre épülő megoldását egy ún. konferenciamodell megvalósítását választanám, amely lehetőséget biztosíthatna a szükségletek, felelősségek, érzések feltárására, a reintegrációra.

Résztvevői

N.E. mint elkövető, S.Gy. mint áldozat, mindkét oldalról támogató személyek (akik lehetnek:  családtagok, rokonok, ismerősök, kollégák, felettes személyek, a közösségek egyéb tagjai, az ún. referencia személyek), a hatóságok képviselői (pl. nyomozó, rendőr).

A konferencia során az eljáró facilitátor szerepe igen fontos, a megfelelő előkészítést követően neki kell az események részletes feltárására, az érzelmek kifejezésére, a kommunikációra serkentenie a feleket.

N.E. számára az eljárás során lehetősége nyílhat tettét elmondani – ahogyan ő látja -, beszélhet szükségleteiről, érzelmeiről, arra is kitérve hogyan érinti ez az ügy a többi ügyfelet, a dolgozókat, az ő egyházbeli társait, feletteseit, családját, mindenkit, aki tudomást szerzett róla és  támogatást kaphatna a közösségi tagoktól, jóvátételt tudna felajánlani. Önmagában „helyretenni” a történteket – ami úgy gondolom egy lelkész számára különösen fontos.

S.Gy. számára mi lehet a konferencia eredménye? Úgy vélem, ha már a hivatali és a büntetőeljárásokból nagyrészt kimaradtam, ebben a folyamatban lehetőségem nyílhat saját kérdéseim feltevésére és megértésére. Első sorban is tudni szeretném, miért tette és hogy jutott eszébe ilyen  furfangos módon megvalósítani? Hogyan gondolhatta, hogy erre nekem szükségem lehet és ez képezheti a háláját felém? Válaszokat várok a cselekedettel és azzal kapcsolatban is, hogy mint lelkész hogyan látja saját tettét, annak hatásait. Gondolt e arra, hogy egy segítőkész, kedves pályakezdő jogász életében mit okozott? Mit gondolnak rólam a kollégáim, az ügyfelek, a családom, a vezetőim és mindenki, akik között hamar elterjedt a hír.

Gondolt e arra, hogy a sok magyarázkodás és az eset állandó felidézése a különböző fórumok előtt hogyan hatott rám? Az ismételt áldozattá válás érzését én megéltem, mint ahogyan egy idő után már én szégyeltem magam, hiszen mindenki nyilván azt hiszi, ilyen vagyok, megvehető de biztosan minimum utaltam erre… Korábban N.E-t mint ügyfelet tisztességes, jól együttműködő, türelmes, kellemes embernek ismertem meg, akin segíteni kell, mert önhibáján kívül vált jogcímnélkülivé, nagyobb lakásra is igényt tarthatott volna, ügyének elhúzódásában a tanács is vétkes volt. Mégis ez az ember hogyan jutott arra a következtetésre, hogy ezt tegye velem? Lehetséges,  hogy én is felelős vagyok?

Az eset lezárása önmagamban elsősorban idő kérdése, amelyhez egy tisztességes válaszokat adó elkövetői felelősségvállalás, a közösségek felém irányuló támogatása sokat segíthetne.

A támogatók elmondhatnák ki hogyan ismeri az általa támogatni kívánt személyt és a közösségek képviselőivel együttesen hangot adhatnak üggyel kapcsolatos véleményüknek, beszélhetnek a rájuk, munkájukra, megítélésükre gyakorolt hatásról a tettet követően ill. a konferencián elhangzottak fényében.

A büntető eljárás és a resztoratív eljárás összevetésével fontos különbségek emelhetők ki:

A hivatalból megindított eljárásokkal szemben – melyet kényszerként élnek meg és ehhez mérten is viselnek el az érintettek – a konferencia vagy más resztoratív módszer fő eleme és előnye, sajátossága az önkéntesség, a közvetlenség, a miértek valamint az érzelmek kifejezése , helye és szerepe az eljárásban.

A büntető eljárás a tettre, annak tényleges körülményeire, az elkövető személyére, okaira és a bizonyítékokra koncentrál, a hatályos jogi szabályozásnak megfelelően. Ez egyébként nem „hiba” hiszen a társadalom tagjait és intézményeit meg kell védeni, ha lehet objektív mércék alapján. Sem idő, sem mód sem lehetőség nincsen a büntető szemléletű eljárásokban az egyéni érzelmek és kisebb részletek feltárására, a meghallgatottak körének  kiterjesztésére a  jogszabályok tényállási elemei szempontjából relevánsnak közvetlenül nem nevezhető személyek tekintetében. De  amit én magam is nagyon fontosnak tartok az  az, hogy a büntető eljárásokban, estlegesen azok helyett és mellett legyenek az egyedi esetekre más módszerek és más válaszok is, amelyek közelebb hozzák az elkövetőt tettéhez, környezetéhez amelyben él és ahol megsértett valakit vagy valamit, áldozatához, annak fizikai, lelki, anyagi sérüléseihez,  sokkal megvalósíthatóbbnak mutatkozó megoldásokat kínálva a jövőre nézve.

Ez olyan fontos üzenete és jellemzője a helyreállító eljárásoknak, amely miatt nagyon lehet hinni ebben.

Az elkövető felelősség vállalása a büntető eljárásokban a tettel arányosan, a bizonyítékokon, a súlyosbító és enyhítő körülmények összevetésével, a hatályos jogi rendelkezéseken alapul, de sokkal inkább a felelősség csökkentése irányába dolgoznak a szereplők.

A résztvevők köre és száma egészen más lehet a büntető és egyéb hagyományos eljárásokban, ahol a főszereplők mellett a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező hatóságok, személyek, szervek, tanúk, szakértők mintegy „pártatlan és független” idegenként lépnek fel.

Igazság és igazságszolgáltatás: úgy vélem az „igazság (ha van ilyen) mindkét fajta eljárásban kiderülhet. Ami a történet tény-és okszerűségén nyugszik, az tisztázódhat a büntető eljárásban is, de a két „igazság” között ott van minden, amivel a helyreállító eljárás „több” (érzelmek, kisebb, lényegtelennek tűnő események, hatások, stb.)

Érzelmi dinamika

Ahogyan megtanulhattuk, a kiinduló érzelmek feltérképezése a konferencia módszer sikeres alkalmazásának egyik kulcskérdése. Lehetőséget biztosít a résztvevők számára a tettel, sérelemmel összefüggő emóciók kifejezésére. A resztoratív eljárásokban helye lehet az indulatok, félelmek, szenvedések kifejezésének éppúgy, mint  a düh, a harag, a bűntudat és a szégyenérzet megnyilvánulásainak is.

Saját történetem fényében az én érzelmeimről már szóltam. Harag, düh, elkeseredés,  szégyen érzet – különösen a munkahelyi környezetem irányába – mind végig kísérte az ügy egész folyamatát és utóéletét is, megélve sajnos -más módszer hiányában- az egyéni elfojtást mint „megoldást”.

Valószínűleg N.E is érzett negatív érzelmeket, szégyent vagy bűntudatot és elképzelhető akár az is, hogy ő pedig másokat hibáztató, saját felelősségét hárító attitűdöket mutatott. Mivel hiányzott a tiszteletteljes légkörben lezajló, közös megbeszélés, ezt már sosem tudom meg.
Személyiségünk belső inkonzisztenciáinak kezelésére alkalmazható ún. semlegesítési technikák mint a kifogáskeresés, az önigazolás (nem tehetek semmiről, én tisztességes voltam) nálam megnyilvánult, nem tudom az elkövető ezeket hogy élte meg, de nem kizárt, hogy ő is alkalmazta e módszereket, akár még a felelősségét is tagadhatta. Arról értesültem, hogy N.E. gyakran említette, szerinte ő nem követett el semmit, nem látta át (vagy nem akarta),hogy tette hogyan minősül.

A helyreállító eljárás egyik fontos feladata az is, hogy ne az elkövető személyének, hanem a tettének az elutasítására vonatkozzon, ezzel is segítve az ügy feltárását, megnyugtató lezárását és az érintettek reintegrációját.  A résztvevők különböző erkölcsi szinten állnak, az eljárás révén bekövetkezett bármely elmozdulásuk egy magasabb irányba sikerként értékelhető.

Társadalmi kötelékek: az egyént körülvevő közösségek kulcstényezők az egyes cselekedetekben, azok egyéni és közösségi értékelésében ill. a hatékony kontrollban és a visszailleszkedésben egyaránt. Az erkölcsi gondolkodás, a felelősségvállalás, a bűntudat vagy szégyenérzet a közösségekben, azok révén fejlődnek, a bármely közösséget alkotó mögöttes személyek nélkül ezeknek nem lenne értelme. Esetemben engem elsősorban a családom, a neveltetésem során megismert személyek, az egyes iskolák, munkahelyek, családi és baráti körök befolyásoltak, ennek során alakult ki olyan világnézetem, melyben pl. egy vesztegetési ügy a fentiekben vázolt hatásokkal volt rám. Nyilvánvalóan az elkövető is számos közösség tagja és ennek megfelelően különböző közösségi érzés hordozója. A megtörtént cselekménnyel kapcsolatban bennem is az merült fel, hogy milyen okok, hatások és érzelmek lehettek vajon a vesztegetés mozgatórugói, hiszen valami keletkeztette N.E. úrban azt a gondolatot, hogy a titkosan átadott pénz bármire is hála vagy megoldás. A büntetőeljárását követő visszailleszkedésében nyilván a mögötte álló közösségek minősége, tagjait összekötő szálak erőssége és jellege is fontossággal bír.

A helyreállító eljárás lehetőséget nyújthat arra is, hogy közösségi válasz érkezzen az eljárás valamennyi résztvevőjéhez, ebben kiemelkedő jelentőségű, hogy egyik szereplő se érezze magát elnyomva, megbélyegezve, kirekesztve, a folyamatot magáénak ismerhesse el és igazságosnak tekinthesse.

Az ún. utánkövetés a valóságban elmaradt, de a fikció szerinti konferencia modell megvalósítását követően ebben az ügyben is jelentős. Lehetőséget biztosít a konferencia eredményeinek ellenőrzésére, a cselekmény és az arra kirótt büntetés hatásainak, következményeinek megállapítására.

Végezetül néhány gondolattal hadd térjek ki arra, miért ezt az ügyet választottam:

Úgy vélem a történet remekül megmutatja, hogy ilyen helyzetben is fényt lehetne deríteni arra, mi történt és vajon miért történhetett meg és hol vannak az alapvető különbségek a hagyományos és a  resztoratív eljárások, módszerek között.

 A mai napig kérdéseim maradtak – ez az egyik fő tanulság – a miértekkel és hogyanokkal kapcsolatban, ez is példázza, milyen fontos lenne a kérdésekre időben válaszokat kapni, bevonva mindenkit, akire a tett közvetlen vagy közvetett hatással volt, hiszen a környezetünknek is lett volna min elgondolkodni (pl. a kollégáknak, a vezetőinknek, a családtagoknak, a lelkészi gyülekezetnek, az ügyfeleknek, de még a hatósági képviselőknek is).

Az is világos, hogy az eredeti ügyben az eljárás során nem volt szempont, mennyire vagyok én mint áldozat védtelen és ártatlan és hogy a történet mennyire megviselt. Tulajdonképpen „szerencsém” volt, hogy rengeteg tanú látta mi történt, különben rosszabbul is járhattam volna. Azt hiszem, az elkövetőt sem kérdezgették különösebben arról, hogy jutott eszébe ez a trükkös megoldás és a tettét, ill. az ellene lefolyt eljárást hogyan is élte meg mint ember.

Teljesen egyetértek azzal, hogy valamennyi korrupciós ügyben indokolt (lenne) a büntető eljárás és valamilyen büntetés. Sok olyan helyen dolgoztam már, ahol én is a közelében voltam annak, mi mindent lehetne elfogadni ,elérni ilyen módon, ezért azt hiszem részemről ez nem egy semmitmondó kinyilatkoztatás. Mint ügyvéd is ezt vallom, viszont azt már készséggel elfogadom, hogy a resztoratív eljárásoknak mindenképpen  létjogosultsága lehetne minden ügyben, még ott is, ahol szerintem helyes a bűncselekmény vagy egyéb szabálysértés hatósági, bírósági úton történő „megtorlása, megbüntetése”. Hivatali vesztegetési ügyekben még „enyhítő körülményként” sem biztos, hogy értékelném. Egy jó és eredményes helyreállító eljárás akár még „súlyosbíthatja” is a hivatalos eljárást, ahol nem térnek ki ilyen részletességgel a motivációkra, az érzelmekre és a közösségi hatásokra, így ha a feltáró resztoratív eljárás megfelelően megérinti az elkövetőt, az valószínűleg jobban hat rá, mint a szokványos hivatali procedúra, amit sokszor nem is értenek.

Mindenképpen mód nyílhatna annak meghallgatására ki mit gondol, még akkor is, ha ezeket nem tudná bármelyik fél  elfogadni. A jövőt illetően biztos vagyok abban, hogy nagyobb hatása lehet, mint sok esetben a jogilag is szabályozott hátrányoknak és büntetéseknek.