hu
Iratkozz fel a hírlevélre!


Helyreállító igazságszolgáltatás

Facebook
Könyvajánló
Partnerek és támogatók

Regisztrálna?

Idegenek

2014. 10. 27.

 

Nyolc éve lakom Budapest X. kerületében. A Kőbányáról alkotott általános képpel szemben az Óhegy nevű településrész családi házas és kisebb lakótelepekkel tarkított, hangulatos része a kerületnek. Kőbánya Bűnmegelőzési Stratégiájában így kisebb hangsúllyal szerepelt a kerület többi, bűnügyi szempontból fertőzöttebbnek tekinthető részéhez képest.

Ez a településrész is vegyes képet mutat, de az itt lakók többsége már évtizedek óta él itt. A kerület saját kertészeti céget (Kőkert) üzemeltet, a kertészkedőknek versenyeket (Virágos Porta) szervez, a komposztáló berendezéseket és zöldhulladékos zsákokat ingyen biztosítja. A közterületek gondozására is figyelmet fordítanak, rendszeresen képviseltetik a kerületet a „Virágos Magyarországért” programban, tehát a lehetőségekhez képest valóban igyekeznek élhetőbb körülményeket teremteni.  

Az elmúlt öt évben a X. kerületben is nagy szerepet szántak a közterületeken a térfigyelő-kamerarendszer kiépítésének, kifejezetten bűnmegelőzési céllal.  Bekamerázásra került az Újhegyi lakótelep, kétmilliárdos rehabilitációs program kezdődött a Pongrácz-telepen.

2014-ben a rendszer 74 kamerával üzemelt. Az önkormányzat több millió forintos pályázatot írt ki az elmúlt években, mert a kerületi rendőrkapitány, Dr. Gyetvai Tibor beszámolója szerint a mozgóbűnözés következtében a bűnelkövetők a félig-nyilvános, eddig bekamerázatlan területekre (például lépcsőházak, ajtóbeállók) helyezték át tevékenységüket.

Mindezek ellenére a kerület önkormányzati képviselő-testülete nem fogadta el a rendőrkapitány 2013. évi beszámolóját, javaslatot tettek a kameratelepítési program felülvizsgálatára. Véleményem szerint sem alkalmas ez a módszer bűnmegelőzési célokra.

A rendőrkapitány a decemberi lakossági fórumon Újhegyet nyugodt városrésznek nevezte, szemben az óhegyi és városközponti részekkel. Ennek ellentmond a bűnügyi statisztikai térkép, de az elmúlt években valóban érezhető volt a vagyon elleni bűncselekmények számának emelkedése nálunk, Óhegyen is. Ezt éveken át a mozgóbűnüzéssel magyarázta minden illetékes: az adott lehetőség, az őrzők hiánya és a potenciális elkövető hármas feltételrendszere adott volt az óhegyi részen. Mi is többször voltunk ennek károsultjai, jellemzően kisebb vagyon elleni bűncselekmények áldozataiként: kertünkből leanderek, cserepes virágok, tél idején az ablakba akasztott télapó tűnt el. A szomszédoknál az adventi világítás, a frissen beültetett citrusfa, fűnyíró tűnt el, vagy csak a tulipánért másztak be az elkövetők, hogy frissen letépjék. Mi próbálkoztunk a „törött ablakok” elmélete nyomán azonnal helyreállítani a rendet: a kitépett kerítéslécet pótolni, új virágokat venni. De három év telt el úgy, hogy ezzel csak a feketepiaci keresletnek adtunk a saját zsebünkből. Minden alkalommal bejelentést tettem, ahogy a szomszédjaim is, akik egy idő után ügyeltek arra, hogy a káruk becsült értéke lehetőleg minimálisan a szabálysértési értékhatár felett legyen – abban bízva, hogy ezzel a rendőrség komolyabb jelzést kap a környékünkön tapasztalható jelenségről. Ez nem pusztán a privát kerteket érintette: bár virágot lopni nem bűn, de egy nap kilopták az összes frissen ültetett díszkáposztát a Kőér utca virágágyásaiból, a gondozott járdaszigeteken mintha vaddisznók dúltak volna. Egészen elképesztő látványt nyújtott.

A lakók – ki-ki lehetősége szerint – is változtattak hozzáállásukon: az elmúlt években gyakorlatilag megszűnt az utcán történő éjszakai parkolás; van, aki éjjelátó kamerát, van, aki álkamerát szereltetett fel. A szomszédunk például hatot, azonban karácsony előtt ez sem akadályozta meg a csuklyát viselő besurranó tolvajokat, hogy bemásszanak kertjébe és ollóval levágják a fenyőfára felfuttatott, gyorskötözővel odaerősített fényfüzért. Az ehhez hasonló esetek miatt kéréssel fordultunk önkormányzati képviselőnkhöz, hogy Óhegyen is szervezzenek közbiztonsági fórumot, melyen a polgármestertől és a kerületi rendőrkapitánytól kérhetnénk tájékoztatást.

Ekkor már ismertté vált az elkövetői kör is, mely azonban nem más, már bekamerázott településrészekről jött át Óhegyre (ez ligetes jellege miatt teljesen alkalmatlan a közterületi kamerarendszer kiépítésére: az erre irányuló, egyre erőteljesebb lakossági kéréseknek a helyhatóság vezetői úgy, mint a kerületi rendőrkapitány is ellenálltak – teszem hozzá, szerencsére). A Gergely utca-Noszlopy utca által határolt területen egészen sajátos gettó alakult ki (kénytelen vagyok ezt a kifejezést használni, az alábbiakban igyekszem bemutatni, hogy az itt lakók szemében miért jelent ez így meg). A terület egyik részén, a volt Építők sportpályák helyén modern lakópark épült, a Noszlopy utca magasabb részein mediterrán-jellegű sorházakat adtak át. A kettő között azonban megmaradtak azok a felvonulási épületek, melyeket a hetvenes évek végén az itt épülő, négyszintes házakból álló lakótelep kialakításakor használtak. Ezek a félkomfortos, szoba-konyhás lakások az utcaszint alatt helyezkednek el 3-4 méterrel. Csak a házak teteje látszik ki, melyek az udvarukat takarják. Az elmúlt években inkább szükséglakásként működtek, kisnyugdíjasok, egyedülálló taxisofőr is lakott ott, vidéki vagy határon túli családok is beköltöztek (ezt onnan tudtuk, hogy románul beszéltek egymás között), nem ritkán 8-10 ember foglalta el ezeket a kis, átmenetinek tervezett, azonban évtizedek óta álló és omló hajlékokat. Hogy ők tehetnek a környék közbiztonságának romlásáért, több esetben is bebizonyosodott: volt, hogy a délutáni órákban a szemem láttára dobták át a szemben lakók biciklijét a kerítésen, illetve a frissen ültetett citrusfa - melyet kitéptek a gondosan belocsolt ültetési helyéről – nyomai is oda vezettek (száraz időben az iszapos gyökérzet nyomot hagyott maga után, ahogyan az aszfalton végighúzták). A legabszurdabb, ám valós történet a szomszéd hobbi célból nevelt, bécsi óriásnyulával (10 kg) történt, amely megharapta elrablóját, ez esetben szintén csak a vérnyomokat kellett követni.

E példákból jól látszik, hogy a környék lakóit ért károk széles skálán mozogtak az elhanyagolható apróságoktól a személyes kedvenc elvesztéséig. A többség félelme ezen túl az volt, hogy ha be mernek mászni másnak a portájára, előbb vagy utóbb tragédia is történhet.

A tavaly megtartott közbiztonsági fórumon azonban kiderült, hogy a kerület vezetői, illetve a rendőrkapitány is régóta tisztában van a probléma eredetével. Bár az elmúlt években a mozgó bűnözést nevezték meg okként, új megoldási javaslatként vetették fel a szükséglakások megszüntetését, az ott élők kilakoltatását, az épületek ledózerolását. Ez az elmúlt hónapokban meg is kezdődött.

Történelmietlen így a felvetés, de ha a kerület vezetői, vagy akár az itt lakók korábban felvetették, felvetettük volna egy megfelelő konferencia megszervezését, akkor talán elejét lehetett volna venni ennek az eseménysorozatnak. Igaz, a téglagyári gödrökben álló épületek amúgyis bontásra vártak (évtizedek óta), azonban az elmúlt öt évben sok konfliktust meg lehetett volna előzni ezzel. A szükséglakásokban élőket az „igazi helyiek” többsége idegennek érezte. Éppen ezért gyakran féltek is tőlük. Nem volt mód, hogy megismerhessék őket: változást hoztak az itteniek életébe.
 
Egy ilyen konferencia megszervezésének ellenérvét is meg tudom fogalmazni: az újonnan ideköltözött családok összetétele nagyon gyakran változott. El-elköltöztek, újak érkeztek a helyükre. Nagyon nehéz lett volna egy egyszeri alkalommal megszervezett eseményen az érzések kimutatásán, szükségletek megfogalmazásán túl a lehetőségeket és a közös pontokat megtalálni. Az érintettségem miatt ezen az alkalmon se szakemberként, se konfliktuskezelőként nem tudtam volna részt venni. A változás, melyet ez a pár család beköltözése idézett elő, olyan gyors és drasztikus volt, hogy én is tele voltam dühvel, bosszúvággyal. Ezt a folyamatot is ennek a dolgozatnak az apropóján gondoltam át.
 
Az igazi vesztes az a pár, hosszú távon is ott élő család, illetve egyedülálló lett, akik hosszú ideje e kis lakásokban, a tágabb közösség részeként élték életüket. Feltételezem, hogy éppen ők lehettek volna az a közös pont, a közvetítők a két csoport között, mellyel ezt a szituációt máshogyan is meg lehetett volna oldani.

Nincsenek üzenetek

A hozzászóláshoz kérjük, jelentkezzen be.