hu
Helyreállító igazságszolgáltatás

Facebook
Könyvajánló
Partnerek és támogatók

Regisztrálna?

Szamosi Anna: Családi háború

2011. 07. 18.

 

Ha az anyós képes felelősséget vállalni tetteiért, megérteni a feleség álláspontját és viselkedésének rá gyakorolt hatását, illetve ha a megjelent családtagok képesek támogatni őt abban, hogy az okozott kárt jóvátegye, akkor elindulhat valami pozitív.

Elméleti bevezető

A helyreállító igazságszolgáltatási szemlélet a következő kérdésekre keresi a választ: „Milyen sérelemokozás történt, kinek jelent ez sérelmet, kinek a felelőssége e sérelem helyreállítása, és hogyan lehet azt helyreállítani?”. Ez a személet azonban nem csak akkor alkalmazható, amikor szabályszegés vagy bűncselekmény történt, hanem az előző két kategóriánál lényegesen nehezebben megfogható ügyekben is. Sérelem gyakran ér bennünket legszűkebb közösségünk, családunkon belül is, ráadásul az ilyen típusú sérelem sok esetben nehezebben feldolgozható, megoldható a különleges családi kötődések, viszonyok miatt. A családi sérelmek pont a hosszabb előéletre visszatekintő rokonsági kapcsolatok miatt jóval terheltebbek, és bonyolultabbak lehetnek az egyéb területen minket érintő szabályszegéseknél vagy bűncselekményeknél. A családi játszmák nagyszámú résztvevői miatt van egy resztoratív szemléletű módszer, amely különösen alkalmas a teljes konfliktus felgöngyölítésére, és mindenki számára megnyugtató rendezésére.

Ez a módszer a családi-csoportkonferencia módszer alkalmazása. A maori őslakosok hagyományából építkezik, és alkalmas arra, hogy a családdal, gyermekekkel kapcsolatos kérdések, problémák megoldására a tágabb rokonság együttes erővel találjon megoldást. A módszer alkalmazása során be lehet vonni olyan külső szakembereket is, akik segíthetik a megoldáskeresést.

A következőkben egy olyan családi konfliktust választottam bemutatásra, amelynek rendezésére az egyedüli megoldásnak számomra egy családi csoportkonferencia megszervezése tűnik. A konkrét konfliktusnál jóval mélyebb sérelmek húzódnak az egyes családtagok viselkedése mögött, ezért minden egyéb rendezési mód léket kapna és megfeneklene a rokonság tágabb körének ellenállásán, későbbi beszólásán, rosszallásán. Ezek feloldásában is remekül segíthetne az említett modell. A családi erőforrások bevonásával ráadásul olyan tervet lehetne készíteni, amelynek segítségével esély lenne egy valódi bizalmi kapcsolat kiépítéséhez, ami a békés jövő egyik legfontosabb feltétele.


A konfliktus leírása

„Tipikus” anyós-meny konfliktusnak tűnik első ránézésre, de a probléma alaposabb vizsgálata, és az indítékok felderítése után kiderül, hogy a mélyben sokkal komolyabb problémák, korábbi sérelmek húzódnak.

A facilitátor a következőket tudja az esetről: a fiatal anyuka nem akarja elengedni két éves kisfiát a nagyszülőkhöz játszani. A nagymama azt szeretné, ha az unokája időről időre eltölthetne néhány napot a házában, ami az ő értelmezésében azt jelenti, hogy reggel a szülők elviszik hozzá a gyermeket és másnap estig vele lehet, természetesen ezalatt azt értve, hogy nála is alszik a kicsi. Nem érti, miért nem engedélyezik a kisgyermek nála tartózkodását, miért támogatja fia a felségét, miért ért egyet azzal, hogy a gyermeknek nincs nála jó helye. Végső elkeseredésében arra is gondol, hogy a gyámhivatal segítségét kéri, hiszen hallott arról valamit, hogy nagyszülőnek is járhat láthatási idő, és az az „ötlete támad”, hogy így talán elérheti, hogy felügyelet nélkül lehessen együtt az unokájával.

A fiatal anyuka oldaláról az a visszajelzés érkezett, hogy valóban nem engedi el a gyermeket felügyelet nélkül a nagyszülői házba, és elegendőnek tartja a félévenkénti egy – maximum két rövid látogatást kapcsolattartásra. Szerinte a gyermek még nagyon kicsi, a nagyszülők háza nem biztonságos és viszonya az anyósával „nem túl jó” –nak mondható, tekintve, hogy elmondása szerint anyósa mélyen megsértette, megalázta azzal, hogy korábban nyolc évig nem állt szóba vele (10 éve vannak együtt a férjével), nem akarta megismerni, találkozni sem akart vele, nem engedte be a házába, csak akkor közeledett felé, amikor az unokája már megszületett. Akkor sem kért tőle bocsánatot a történtekért. Hajlik a történtek megbeszélésére, önmagát valódi sértettnek tekinti, áldozatnak, akit jelentős sérelem ért, amit nem lehet egykönnyen elfelejteni.

A felek egymástól 120 km-re laknak, így ritkán adódik alkalomra a személyes találkozásokra

A facilitátor úgy látja, hogy ez az anyós-meny konfliktus alkalmas lehet resztoratív technikával történő feldolgozásra, mivel szerinte a konferenciamodell alkalmazása vagy más néven a családi döntéshozó-konferencia segíthet a probléma megoldásában. Mivel a jövőben a rokoni kapcsolatok miatt is egy hosszabb „együttélés”, kapcsolatban maradás várható, nagyon fontos lenne, hogy a konfliktust a tágabb rokonság bevonásával, mindenki gondolatainak, javaslatainak meghallgatásával, az összes sérelem feltárásával és közös megoldáskereséssel, annak elfogadásával kell rendezni.

Az egyes szereplők álláspontja

Anyós
„Egyszerűen nem értem, miért ilyen ellenséges a menyem. Igaz, hogy volt köztünk korábban konfliktus, de ez teljesen érthető. A fiamnak korábban volt már egy házassága, ami nagyon rövid ideig tartott és minket nagyon megviselt. A mai napig sem tudtam feldolgozni, annyi fájdalmat okozott nekem azzal a házassággal a fiam. Hat hét házasság után váltak el, miután előtte két évig udvarolt annak a lánynak. Kétszáz fős nagy lakodalmat rendeztünk nekik, el tudja valaki képzelni, milyen borzasztó dolog volt már csak emiatt is, hogy elváltak? Utána évekig nem is mertem elmondani az ismerősöknek, hogy már nincsenek is együtt. Mindenki, akivel csak összefutottam, a fiatalok után kérdezősködött, meg arról faggatott, hogy mikor érkezik már az unoka. Borzasztó volt nekem mindezt átélni. Ráadásul nagyon fontos szerepet töltök be egy nagy, budapesti református gyülekezetben, ahol vasárnaponként én tartom a gyerek-istentiszteletet. Nagyon rossz fényt vet rám, hogy válás történt a családomban. Ilyen nálunk korábban még sohasem történt.

A válása után a fiam két éven keresztül számos barátnőt hurcolt haza bemutatni. Mindenféle nőszemélyeket vonultatott fel a házunkban, egyik szörnyűbb volt, mint a másik! Egy idő után már alig bírtam követni, hogy éppen ki a barátnője. Végül fél éves viszonylagos csend, nyugalom után bejelentette, hogy megtalálta azt a nőt, akivel le akarja élni az életét. A nő éppen válófélben van a férjétől és van egy három éves kislánya is. Ugye nem gondolja senki komolyan, hogy örülnöm kellett volna a dolognak? Senki nem örülne annak, ha a fia egy elvált nővel akarná összekötni az életét, akinek ráadásul van már gyereke. Hát nem ezt képzeltem el a gyerekemnek! Inkább valakit a mi gyülekezetünkből, egy csendes, szolid fiatal lányt. Nem is tudom, hogy gondolja, hogy más gyerekét fogja ezek után nevelni, más gyerekére költi majd a pénzét! És mi lesz akkor, ha csak ugródeszkának használja őt a nő? Ha csak addig kell neki a fiam, amíg el nem tud válni? Jól kihasználja és majd ez is otthagyja. Azt a szégyent már biztosan nem élném túl. Szerintem ezek tükrében nagyon is érthető, hogy miért nem ugrándoztam örömömben, amikor a fiam bejelentette, hogy megtalálta az igazit és hazahozná bemutatni. Egyszerűen elegem volt már a sorozatos csalódásokból, ezért kijelentettem, hogy velünk ezt még egyszer nem teszi meg, látni sem akarom az új kiválasztottat, ide ne hozza. Egyszerűen nem akartam újra csalódni. Ennek már tíz éve. A fiam néha beugrott hozzánk látogatóba, de csak rövid ideig maradt mindig, mert az a nő és a kislánya a ház előtt várták a kocsiban, és ő sietett vissza hozzájuk. Abban tévedtem, hogy a nő ugródeszkának használja a fiamat, mert a válása után is együtt maradtak, és titokban a hátam mögött még össze is házasodtak. Két évvel ezelőtt megszületett a fiam első vér szerinti gyereke (sajnos a felesége lányát is teljes mértékben a sajátjának tekinti, és azt hangoztatja, hogy a második gyereke született…) egy kisfiú, aki ráadásul a fiam és a férjem nevét is kapta. Úgy gondoltam, ha már ők nem utaznak el hozzánk, akkor majd leutazunk mi megnézni a kisfiút. Amikor megláttam a fiam feleségét, én kibékültem vele, mondtam neki, hogy „ne legyen köztünk többet viszály!” Ő pedig ezt elfogadta. Ezt abból gondolom, hogy beengedtek a házba és megnézhettem a kisunokámat. Megebédeltünk és hazautaztunk. Azóta néha eljönnek mindannyian látogatóba és rövid ideig, 1-2 órát maradnak. Szerintem mostanra már jó a viszonyunk, a menyemnek is többször elmondtam, hogy milyen okos a kisfiú, milyen jól nevelik a gyereket. Ezért nem értem, miért nem engedik el a gyereket hozzám. A másik fiamtól van már négy unokám, rájuk szinte minden nap vigyázok, ők nagyon sokszor rám bízzák a gyerekeiket. Az egészen kicsi, két évest is, és még soha senkinek sem lett baja nálam. Jó lenne ezt a helyzetet rendezni, mert szeretném, ha gyakran nálam lehetne az unokám. Ráadásul elnézést is kértem, ezért nem értem a menyem miért olyan tartózkodó még mindig, és miért hangolja ellenem a fiamat is.

Feleség (a fiatal anyuka)
Egyetemistaként kötöttem az első házasságomat, hogy miért és hogyan „ugrottam bele”, annak megbeszélése most nem tartozik a témánkhoz, és nagyon hosszú időt venne igénybe. A lényeg, hogy harmadévesen megszületett a kislányom is, az egyetem mellett családi házat építettünk a férjemmel, és az első időszakban nyugalomban éltünk. A férjem sajnos rövid időn belül megváltozott, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy megismertem a valódi természetét. Bármilyen kudarc, sikertelenség érte, akkor rajtunk, a családján vezette le frusztrációját. Több alkalommal váltam a családon belüli erőszak bizonyos formáinak elszenvedőjévé. Úgy döntöttem, nem engedem, hogy a lányom ilyen környezetben nőjön fel, ezért amikor sikerült megszereznem a diplomámat és munkába álltam, azonnal beadtam a válóperes papírokat. A válás nem ment simán, mert a férjem a gyerek elvételével próbált fenyegetni, és igyekezett a maga eszközeivel meggyőzni engem a maradásról. Az utolsó ilyen alkalommal a rendőrség segítségével sikerült csak elmenekülnünk az otthonunkból. A válás nagyon hosszú ideig tartott, a volt férjemet közben elítélték családon belüli erőszakért (annak ellenére, hogy diplomataként dolgozik és minden eszközt bevetett, hogy hiteltelenné tegyen) de végül sikeresen lezárult minden. Nagyon hosszú, pokoli évek voltak, de örülök, hogy végigcsináltam, és még a lányomat is úgy érzem, hogy sikerült megvédenem és egészséges lelkű kamasszá (már ha van ilyen kamaszkörben) nevelnem.

A válás közben ismertem meg munkahelyemen a mostani férjemet, akivel a rengeteg baj ellenére nagyon hamar egymásba szerettünk. A lányomat is megszerette, az első pillanattól kezdve a sajátjaként neveli. A lányom őt tekinti édesapjának, őt is hívja annak, a biológia apjával semmi kapcsolta nincs. (a családon belüli erőszak miatt a bíróság csak felügyelet melletti kapcsolattartást ítélt meg neki, amivel ő nem élt) Nagyon boldogok vagyunk együtt, erre bizonyíték, hogy tíz év elteltével még mindig ugyanúgy szeretjük egymást, mint az elején, ha nem jobban. Életem legnehezebb időszakában találkoztunk, mégis mindig mellettem állt, soha nem csalódtam benne, ha ő nincs, nem tudtam volna ép elmével végigcsinálni a pereket.

Egyetlen szomorú pontja van a kapcsolatunknak: a férjem édesanyja, aki az első pillanattól kezdve hatalmas ellenérzésekkel viseltetik irányomba. Nem akart velem találkozni, nem akart engem megismerni, és anélkül, hogy a szemembe nézett volna egyszer is, hogy akár azt el tudta volna képzelni, hogy nézek ki, folyamatosan szidalmazott a férjemnek a hátam mögött. Elmondott mindenféle bukott nőnek (az a bizonyos k betűs szó…), olyan nőnek, aki csak kihasználja majd a fiát, és bármit csináltam, mindent csak negatív színben tüntetett fel. Sajnos ezeket a megjegyzéseit a férjem elmondta nekem, és nagyon nem esett jól, amikor megtudtam, hogy mi zajlik a hátam mögött. Úgy éreztem, esélyt sem kaptam arra, hogy megismerjenek, olyan dolgok alapján ítélnek meg, amelyeket az illető nem is ismer. Ráadásul az a legnagyobb baja velem, hogy elváltam, miközben a párom, a saját fia is elvált. Éveken keresztül (8 évig) folytatta az anyósom a megalázásomat, az egész rokonságuk fejét telebeszélte anélkül, hogy velem akár csak egyszer is találkozott volna személyesen. Csak akkor volt hajlandó megismerkedni velem, amikor a körülmények kényszerítették: tudta, hogy másként nem láthatná újszülött unokáját. Ez is elég megalázó, csak azért áll velem szóba, mert az unokáját csak így kaphatja meg. Nem tűnt valami őszintének, ráadásul nem kért bocsánatot a történtek miatt. Az a bizonyos elhangzott mondat nem éppen bocsánatkérés volt, hanem a felelősség elkenése: „Ne legyen köztünk viszály többé!”. Mivel nagyon szeretem a férjem, és tudom, hogy az édesanyja által gerjesztett gyűlölet megviselte, úgy döntöttem, hogy fátylat borítok a múltra, túllépek a történteken. Nem fogom szeretni az anyósomat, nem fogok vele barátkozni, de nem kerülöm el a találkozásokat, félévente egyszer-kétszer ünnepek alkalmával beköszönünk hozzájuk. A férjem is egyetért ezzel, ő sem tud olyan egyszerűen túllépni a történteken, nem tud mosolyogni varázsütésre. Szerintem én elég kulturáltan, intelligensen viselkedtem, ahhoz képest, amit a megelőző nyolc évben kaptam. Ezért is érintett nagyon mélyen, kavart fel az anyósom újabb ármánykodása. Amióta a kisfiunk megszületett, folyamatosan azzal bombáz minket, hogy mikor adjuk oda neki a gyereket. A férjem megpróbálta udvariasan elmagyarázni neki, hogy nem fogjuk odaadni, mert nagyon kicsi még, ráadásul van neki egy testvére is, a lányunk, (akiről az anyósom igyekszik tudomást sem venni) és a két gyerek vagy együtt megy valahova vagy sehogy. Tehát a két gyerek együtt jár…Ezt ő továbbra sem akarja megérteni, nekem pedig fogy a türelmem, elég nehezen viselem a folytonos nyomulást és attól félek, hogy egyszer érzékenyebben érint majd a felvetés, és nagyon csúnyán beolvasok neki, ami nem tenne jót az egyébként is érzékeny kapcsolatnak.

A körben résztvevők, azaz a Támogatók álláspontja

Após
15 évvel ezelőtt stroke-ot kapott, ami következtében lebénult a fél oldala (húzza lábát és nem tudja használni az egyik kezét) és beszélni sem tud. Néhány hangot, rövidebb szavakat tud csak kipréselni magából. Jelenléte azért fontos, mert nagyon kedveli a fiatalokat, nagyon szereti fiát és annak feleségét, és maximálisan támogatja őket mindenben. Több alkalommal kifejezte szeretetét, támogatását a fia felesége felé is, átöleli, átkarolja, helyeslően bólogat, rövid szavakkal helyesel. A fiának nagyon fontos az ő véleménye, édesapját tekinti betegsége ellenére is példaképének. Ő volt az egyetlen, aki a kezdetektől fogva (a felesége háta mögött is) támogatta a fiatalokat, örült a kapcsolatuknak.

Férj, a gyermek édesapja
Nagyon szeretem feleségemet, a konfliktusban őt támogatom, nagyon rosszul érzem magát az anyám viselkedése miatt. Mindig kiálltam anyámmal szemben a feleségem mellett, igazat adok neki a gyerekkel kapcsolatos kérdésben is. Szeretem a szüleimet, de az elmúlt 10 évben megtanultam teljesen leválni róluk, nem akarok megfelelni semmilyen elvárásuknak. Úgy gondolom, hogy anyám csak a saját önös érdekeit nézi jelen helyzetben, nem a gyerek érdekli, hanem a rokonságnak, szomszédoknak, gyülekezetnek akar büszkélkedni azzal, hogy lám-lám a fiatalok rá bízták az unokát. Már a beszélgetéseink alatt is észrevettem, hogy soha nem érdekli, mi van másokkal, én sem mesélhetek neki a dolgaimról, csak a magáét fújja. Ráadásul a szüleim háza meglehetősen rossz állapotban van. Van pénzük, tehetősnek mondhatók (két családi házuk van, az egyiket albérletbe adják ki…) mégsem költenek a házukra, amiben laknak semmit. Nagyon rossz állapotban van. Az egész ház folyamatos életveszélyt jelentene egy kétévesnek. ha csak egyetlen pillanatra nem figyelnek, máris baj történik. Erre sajnos volt már példa az unokatestvérek esetében is. Nem értem, anyám miért nyaggat ennyire, jó lenne, ha megértené az álláspontunkat, mert már nagyon kezd fárasztani a folytonos udvarias hangnemű elutasítása.

Másik oldali nagyszülők, a feleség szülei
Egyszerűen felháborító, hogy továbbra is az a nő okoz gondot a gyermekünknek. Fogalma sincs, hogy az elmúlt tíz évben milyen dolgokon ment keresztül, köszönhetően az ő ármánykodásainak is… Mit képzel ez magáról? Már az is mélységesen felháborított minket, hogy mindennek elmondta a lányunkat, anélkül, hogy akár egyszer is a szemébe nézett volna! És még ez nevezi magát kereszténynek! Nem is értjük, hogyan tud így gyerekeknek beszélni a keresztény megbocsátásról, alázatról a templomban! Szó sem lehet róla, hogy az unokáinkat akármennyi időre is megkapja! Igazat adunk a fiataloknak. Mi soha sem ítéltük meg a férjet sem azért, mert ő is elvált, szerettük, elfogadtuk az első perctől kezdve, pedig nekünk sem volt könnyű bizalmat szavazni bárkinek azok után, amit a lányunk az első férje miatt elszenvedett.
 
A 12 éves testvér
Egyszerűen utálom ezt a nőt! Engem mindig levegőnek néz, mindig csak öcsike a téma nála! Anyu meg apu mindig megkérnek, hogy ne legyek udvariatlan, inkább hallgassak, nyeljek, mert nincs értelme vitatkozni, keveset megyünk hozzájuk, annyit meg ki lehet bírni…Hát szerintem meg annyit sem…Mindig viszek magammal egy könyvet, azt olvasom, de így is nagyon rosszul esik a viselkedése. Szó sem lehet róla, hogy a cuki kis öcsikémet egy percig is rábízzuk! és én sem maradnék vele, az biztos.

Az anyós édesanyja, a dédi
Meg kell érteni a lányomat, hiszen minden nagymama vágyik arra, hogy az unokájával legyen! Nem értem, a fiatalok hogyan tagadhatják meg tőle ezt! Nagyon jó anya volt mindig, ráadásul tanítónőként dolgozott, tényleg ért a gyerekek nyelvén. Csak jót tenne annak a gyereknek, ha foglakozhatna vele egy kicsit. Az meg ostobaság, hogy valami baja lenne annak a háznak, valóban vannak vele problémák, de a gyerekek ebből semmit sem vennének észre és soha nem lennének felügyelet nélkül. A lányom kezdeti elutasító viselkedése is teljesen érthető, hiszen féltette a fiát. Amit még fontosnak tartok, az, hogy a lányomnak az elmúlt 15 évben nagyon nehéz élete volt, hiszen a férje nem tud beszélni. Igazán nagy kereszt a vállán ez a szörnyűség. Meg kell őt érteni és a múltért pedig meg kell neki bocsátani, túl rövid az élet az ellenségeskedéshez.

Gyülekezeti barátnő (anyós barátnője)
A barátnőm igazi keresztény, mindig szívvel lélekkel végezte feladatát a gyülekezetben. A gyerekek egyszerűen imádják. Biztos, hogy tudna vigyázni a kisfiúra is. A múltat pedig meg kell bocsátani, végül is ezért vagyunk keresztények. Nekünk egyébként sem mondott soha semmit a fiatalasszonyról.

Rokonság több tagja
Mivel a dolgozat terjedelmi kikötéseit máris meghaladtam, nem mertem az ő álláspontjukat is leírni. De jöhetnének még néhányan az anyós oldalára.

Hogyan lehetne kezelni az ügyet, mit lehetne tenni

Az ügy kezelésére a legalkalmasabb eszköz a családi konferencia modell alkalmazása lenne facilitátor segítségével. Ekkor az esetben közvetlenül érintett családtagok mellett az őket támogató családtagok is megjelennének, és együttesen tárhatnák fel, mi vezetett a konfliktushoz, a felelősségvonalak körvonalazódhatnának, és közösen hozhatnának döntést a sérelmek helyreállításáról, illetve a jövőbeni folytatásról.

Nehéz a helyzet két ok miatt is: egyrészt az egész család érintett a kérdésben, hiszen közös, jóváhagyó, elnéző viselkedésük eredménye is az, hogy a helyzet ennyire elmérgesedett. Rá kell döbbenniük, hogy hallgatásuk vagy éppen távolmaradásuk a problémától az ő felelősségüket is jelenti a történtek miatt. (Senki sem állította le az anyóst, senki sem beszélgetett el vele a viselkedéséről?) Másrészt az elkövető, azaz az anyós még nem jött rá, hogy ő követte el a hibát, az ő viselkedésének eredménye az, hogy a fiatal feleségből sértett lett. Az ülés csak akkor lehet eredményes, ha ő végre megérti mit okozott korábban a viselkedésével, hogyan bánt egy másik emberrel.

Ha mindannyian hajlandóak részt venni egy ilyen alkalmon, akkor a következőképpen történhetne maga az ülés:

Biztonságos légkört kell teremteni a felek számára, hogy a felek egymást tisztelve és támogatva kifejezhessék érzéseiket. Elsőként a „sértett” a fiatal anyuka mondhatná el, mit jelentett számára az anyósa viselkedése az elmúlt tíz évben, milyen problémákat okozott neki. Talán már ennek hallatán felébredhet az „elkövető” anyósban a bűntudat, hiszen talán még soha sem gondolta végig, milyen érzés lehetett „áldozatának” az ő viselkedését elszenvedni. Ekkor a családtagok, támogatók is szembesíthetik őt a viselkedése következményeivel. Fontos, hogy ha az anyós belátja és megérti viselkedése következményeit és felébred benne a szégyenérzés, akkor a jelenlevők el tudják fogadni gesztusait, ne utasítsák el. Itt léphetnek közbe az anyós támogatói, akik elmondásából a feleség megértheti, hogy az anyós viselkedése szerencsétlen körülmények összjátéka miatt is alakulhatott ennyire szélsőségesen, és mivel valóban nem ismerte meg őt, nem ellene irányult, hanem csupán egy félelem kifejezése volt. Egy védekezési kísérlet. Ha a feleség megérti, hogy nem konkrétan az ő személye hívta elő ezt a viselkedést, talán megnyugszik és hajlandó továbblépni a sértett, dacos álláspontból egy megoldáskereső viselkedés felé. Megindulhat a jóvátétel kitalálása, együttes erővel és a bizalomépítés lépéseinek elindítása. Minden családtag sérült az elmúlt évtized során, de a családi-csoportkonferencia módszer alkalmazásával mindenki hangot adhat érzéseinek, meglátásainak, javaslatainak, amire az elmúlt időszakban nem volt lehetősége. Ezzel elindulhatnak a békés rendezés, a gyógyulás útján. A konferenciamodell nagyobb hangsúlyt helyez a múltbeli események részletes feltárására, és ráadásul a racionális szempontok (nem biztonságos lakás stb.) mellett nagy hangsúly helyeződik az érzelmek kifejezésére is (nem bízom benne, ezért nem bízom rá a gyereket).

Mi lehetne a kimenete egy ilyen ügynek


Ha az anyós képes felelősséget vállalni tetteiért, megérteni a feleség álláspontját és viselkedésének rá gyakorolt hatását, illetve ha a megjelent családtagok képesek támogatni őt abban, hogy az okozott kárt jóvátegye, akkor elindulhat valami pozitív. Ehhez közösen ki kell találniuk (főleg az érintett „áldozatnak” pontosan megfogalmaznia, kifejeznie) milyen jóvátételt tudnak elképzelni, és mi az ebből, amit az „elkövető” anyós önkéntesen fel tud vállalni, fel tud ajánlani. Kitalálják, hogy ennek keretein belül hogyan lehetne az anyós-meny kapcsolatot helyreállítani és egyúttal lezárni az esetet mindenki számára megnyugtatóan. Pl.: az anyós világosan kifejezi bocsánatkérését a menye felé az egész család előtt, majd lépésenként megpróbál közeledni felé. Először vele próbál meg bizalmi kapcsolatot kialakítani, és csak ezután történik meg a további igények kielégítése….Dönthetnek úgy, hogy egy pszichológus segítségét kéri a saját belső problémáinak feldolgozásához, saját szélsőséges reakcióinak megértéséhez.

Nincsenek üzenetek

A hozzászóláshoz kérjük, jelentkezzen be.