Különleges osztály volt a miénk, jó volt az osztályközösség, mindenki mindenkivel jóban volt. A tanárok is folyton hangoztatták, hogy ritkán van ilyen, és becsüljük meg ezt. Azonban az egész iskolában a mi osztályunknak volt a legrosszabb a magatartása, viszont ez, tekintve, hogy színvonalas iskoláról van szó, csak apró diákcsínyeket takar. A pedagógusok pedig nem igazán tudtak mit kezdeni, ahogy ők nevezték, a ,,betyár becsülettel”, ami jellemzett minket.

Egyik nap az apró diákcsínynek induló játék elfajult. Az iskolában az volt a hagyomány, hogy a ballagás előkészítésében minden osztály kapott valamilyen feladatot. A mi osztályunknak kellett elkészíteni a ballagóknak járó tarisznya tartalmát. A pogácsa és az aprópénz mellett bekerült a ballagó osztályok névsora is. A kinyomtatott névsorok szélét megégettük, így próbáltuk hangulatosabbá tenni. Sok munkával járt, de úgy gondoltuk, hogy a kézzel készített ajándék sokkal személyesebb lesz. Mindezt rajz-, illetve osztályfőnöki óra keretei között tettük. Pár fiú annyira belejött az égetésbe, hogy egyik óra után szünetben is folytatta, csak nem az ajándékok elkészítése miatt.

Az iskolában mindennap volt egy hosszabb szünet, az ebédszünet. Ilyenkor a diákok általában lementek az ebédlőbe, vagy a büfébe. Így történt ez abban a szünetben is, ám öten mégis a teremben maradtunk. A padtársam és én a teremben, a helyünkön ülve fogyasztottuk el az ebédet, így pontosan láttuk, hogy mi történt. Rajtunk kívül még három fiú maradt a teremben, akik nagyon belejöttek a gyújtogatásba. Először csak pár papírdarabot gyújtottak meg, amit először figyelemre se méltattunk a padtársammal, vidáman ebédeltünk tovább. Ezután a fiúk azzal kezdtek el szórakozni, hogy dezodort fújtak az égő gyufára, amely eredményeként nagy lángcsóvák jöttek létre. Erre már mi is felfigyeltünk, de betartva a ,,betyár becsületet” nem jelentettük egyik tanárnak sem, szóltunk a fiúknak, hogy óvatosan játszanak, nehogy felgyulladjon valami. Miután kiszórakozták magukat abbahagyták, már úgy tűnt, hogy megúsztuk, nem vették észre a tanárok. Azonban az egyik fiú kitalálta, hogy megvicceli egyik, a teremben épp nem jelenlévő, osztálytársunkat, akivel egyébként jó barátok voltak, folyton ugratták egymást. Ilyen ártatlan viccnek szánta, hogy kicsit megégeti a barátja fizika füzetét, hiszen az úgyis utálta ezt a tantárgyat. Az ötleten mi is nevettünk a padtársammal. Ám a kivitelezés nem sikerült a fiúnak úgy, ahogy eltervezte. Letette a fából készült tanári asztalra a füzetet és meggyújtotta azt. A füzet hirtelen lángra kapott és gyorsan elégett. A tanári asztal is meggyulladt, de szerencsére sikerült hamar eloltani a tüzet. Úgy tűnt, hogy megint megúsztuk. Azonban azzal nem számoltunk, hogy a füst hamar elér a velünk egy emeleten lévő, tanári szobába. Még a hamvakat sem sikerült eltakarítani már megjelent a teremben az osztályfőnök. Amint meglátta a maradványokat egyből elkérte az ellenőrzőnket, és csak ezután kérdezte meg, hogy mi történt, illetve ki a felelős ezért. Még aznap, az utolsó óra után, egyesével behívatott minket az igazgató és elbeszélgetett velünk. Miután mindannyian elmeséltük a saját szemszögünkből a történetet, a padtársam és én osztályfőnöki intőt kaptunk, mivel ugyan nem vettünk részt a gyújtogatásban, de láttuk, és még sem jelentettük azt. A három fiúra pedig további megbeszélések vártak, majd a tantestület egy hét alatt döntést hozott. Két fiú igazgatói intőt kapott, a harmadikat, aki meggyújtotta a füzetet eltanácsolták. Az indoklás az volt, hogy ő nemcsak megsértette az iskola házirendjét, hanem azzal egy másik tanulónak is kárt okozott. A fiúnak azonnal távoznia kellett az iskolából. Ezután az osztályfőnök tartott egy órát, amikor mindenki elmondhatta, hogy milyen tanulságot vont le az esetből, illetve milyen érzései voltak az esettel kapcsolatban, de az óra nagy részében az osztályfőnök beszélt a bizalomról, arról, hogy ő elvesztette irántunk a bizalmát, és ezt nagyon nehéz lesz újra felépíteni. Így nemcsak elvesztettük egy társunkat, hanem még az igazságtalanság érzésével sem tudtunk megbirkózni. Ráadásul abban az évben is utolsó lett az osztály a magatartási sorrendben, bár akkor nem ez volt a legnagyobb problémánk.

Véleményem szerint ebben az esetben máshogy is eljárhatott volna az iskola. Úgy gondolom, hogy az osztályfőnöki óra, amelyen beszélhettünk arról hogyan érintett minket az eset, jó kezdeményezés volt, azonban későn történt, valamint a kivitelezés sem volt megfelelő. Ha az igazgató alkalmazta volna a resztoratív technikák egyik fajtáját, és bevonja az egész osztályt a döntéshozatalba, akkor talán nem eltanácsolással végződik a történet. Megkérdezhették volna a ,,sértettet” is, akinek elégett a füzete, hiszen ő csak nevetett az eseten, nagyobb fájdalom volt neki, hogy barátját eltanácsolták az iskolából. Fontos lett volna, ha minden érintett kibeszélheti az érzelmeit, a benne lévő feszültségeket. Végül büntetés helyett jóvátétellel végződhetett volna az eset. Az eltanácsolás hatástalan büntetés volt, mivel a fiú nem érezte sajátjának a büntetést, csak igazságtalanságot érzett. Valamint én is, és osztálytársaim is könnyebben feldolgoztuk volna a történteket, illetve a helyes tanulságot vontuk volna le az esetből. Hiszen így csak a felháborodás, csalódás maradt bennünk. A saját büntetésemet, az osztályfőnöki intőt, is méltánytalannak éreztem, és a későbbiekben sem jelentettem a tanároknak, ha valaki az iskola szabályait megsértette, így nem ért semmit a büntetésem. Hasznos lett volna, ha egy olyan pedagógus, akit szeretünk, felnézünk rá, elmagyarázza, hogy ha a tanári karnak nem vagyunk hajlandóak jelezni a házirend megsértését, akkor legalább egymást beszéljük le az ilyen tevékenységekről, a saját érdekünkben. Így ellenkező hatást ért el az iskola, mivel osztálytársaimmal nagyon összetartottunk, szerettük egymást, csak haragot váltott ki belőlünk a tanári kar, illetve az igazgató irányába, hogy egyik társunkat elvesztettük, amely harag nem került feloldásra.  Ez volt az én történetem.